Ne egyél, igyál!
"Feleségem tanfolyamot tartott, amin én szendvicset árultam. Ráértem jó két órával később indulni, addig itthon kentem a kifliket. Levittem a kutyát, azután indulás előtt még ittam egy csésze jó csipkebogyó teát, ropogtattam hozzá a kétszersültet, úgy indultam el nagy kényelmesen. Csakhogy az autónk nem indult, ezért villamossal kellett mennem, átpakolni a sok szendvicset egy hátizsákba, csakhogy szombaton a villamos, a troli ritkán jár. Feleségem rám telefonált volna, hogy már nem húzhatja tovább a nagyszünetet, én meg toporogtam a megállóban, mire letettem a hátizsákot és előhalásztam a telefont, feleségem megunta a csöngetést. Visszahívtam, belezavartam az órába, szóval minden egyre rosszabb lett. Végre egy kisszünetben eladtam néhány kiflit, de egy csomó megmaradt, ennyiért igazán nem volt érdemes odamenni, dúlva-fúlva, fáradtan értem haza, mert persze megint minden az orrom előtt ment el.
Feleségem csak néhány perccel később jött meg, pedig teljes órával később indult. Milyen jó! Együtt vihetjük sétálni a kutyát! Csakhogy én már fel voltam öltözve, feleségem pedig még szusszant volna egyet. Át is kellett öltöznie. Egyre türelmetlenebbül toporogtam, végül a kutyával kimentem az utcára, hogy ne melegedjek be. Feleségem sokára jött. A fejére olvastam a késlekedést, mire ő azt mondta, sietett, ahogy tőle telt.
Szótlanul ballagtunk a park felé. Kezdtem magamat egyre hisztisebbnek, egyre ingerültebbnek érezni.
Máskor is előfordul ez, olyankor igyekszem elvonulni, kilépni a helyzetből. Alapjában azonban nem látom be, hogy én vagyok a hibás, bennem forr a düh, nekem van valami bajom, másokban keresem. Az egyik jó magyarázat szerint nagyvárosban lakom, sok ember kis területen növeli az agressziót. Ergo vidékre kellene költözni.
A másik magyarázat szerint sem én vagyok a hibás, hanem ahogy növekszik tudásom, teljesítményem, úgy törekszem felfelé a rangsorban, egyre inkább elvárom, hogy vezető beosztásba kerüljek, hallgasson rám a szomszéd, a boltos és a villamosvezető. Ebből is sok kudarc származik. Ha például vidékre költöznék, akkor a szomszédok elmondanák, hogy a szömörcét árnyékos helyre kell ültetni, azért pusztul ki negyedszer, mert elégeti a nap. Úgy állnék ott, mint egy tízéves kisgyerek. A másik magyarázat arra, hogy miért forr bennem néha a düh, az a lelki béke hiánya. Ez a legrosszabb magyarázat, mert nekem sok tennivalót hagy. Ennyiben nagyon jó a fogyókúra. Amúgy kissé nehéz lenne elfogadni, hogy nem tudom mi bajom, csak úgy hülye vagyok, a kúra viszont remek. Felborult a cukor- zsír- víz- fehérjeháztartásom. Kész a leltár! Hát ezért vagyok hülye. A nagy eredmény, hogy így könnyebben belátom saját hülyeségem, a kisebb, hogy néha van esély segíteni rajta. A legnagyobb eredmény persze az, hogy maga a belátás már fél segítség. Ha elismerem, hogy az én lelki békém borult fel, nem a világ gonosz, agresszív, trehány és gondatlan, akkor már nyerésre állok. Vannak, akik ilyenkor rózsaszín vagy zöld pirulákat kapnak be, mások feleseket, hát én meg a feleségem segítségével vizsgálat alá vehetem a belső háztartásomat
Miért vagyok napok óta olyan zaklatott?
A cinikus válasz az, hogy mindegy. Lényeg, hogy stresszben legyek. A stresszhormonok indítják meg igazán a szervezet zsírtartalékainak felhasználását. Ha joviális, kedélyes kövér emberekről beszélünk, akkor mindig szem előtt kell tartanunk, hogy nyugalmuk sok veszéllyel jár. Keringési rendellenességek, cukorbetegség, izületi bántalmak és sok egyéb baj leselkedik az elhízott emberekre. Korán halnak, mint a mosónők. A stresszes, sovány emberekre a másik mondás érvényes: a gonosz ember sokáig él. Elég a szíjas szipirtyókra gondolni, akik házsártosságukkal jóval a szokásos életkoron túl is megkeserítik környezetük életét. Az ilyeneket szokták nagy csúszópénzekért elfekvőkbe dugni, hogy bosszantsák csak ott a nyomorult nővéreket.
Elkeserítő kilátások! Ha bele akarok férni a régi farmerembe, akkor stresszben kell élnem? Eszünkbe jutott Vince és Ágota. Állandó időzavarban, kapkodásban, szorongásban élnek. Elég velük egy órát eltölteni, máris úgy elfáradunk, mintha egész éjszaka vagont raktunk volna, pedig régóta szeretjük őket. Feszültek, civakodnak, csapongnak a gondolataik… és: soványak. Csakhogy mi karcsúak szeretnénk lenni, boldogok és kiegyensúlyozottak!
Miközben így borongtunk, újabb bosszúság ért. A Ligetben elzárták azt a kis csurgót, aminél a kutyánkat itatni szoktuk. Szitkozódtam, káromkodtam, hőbörögtem. Rájöttem, hogy magam is nagyon szomjas vagyok.
– Mikor ittál utoljára? – nézett rám feleségem megszeppenten. Hirtelenjében nem is tudtam válaszolni.
És akkor mesélni kezdett. Kisöregekről, akiket bedugtak a zárt osztályra, mondván, hogy zavartak, nem tudják, hol vannak, milyen nap van, ki beszél velük. Sokszor elég egyszerűen megitatni velük napi másfél-két liter folyadékot, és rendbe jönnek. Mert maguktól elfelejtenek inni. Hát így jártam én is. A diéta amúgy sem volt valami profi, én meg ráadásul hozzászoktam ahhoz, hogy a napi folyadékszükségletemet kakaóból, kapuccsínóból és sörből nyerjem. Most mindez hiányzott. Ez okozta a stresszt, az ingerült hangulatot. Van egy jó nagy üvegkancsónk, azóta azt töltöm meg vízzel reggel, estére kétszer is kiürül."